Sors

Kategória: Egészségsarok

Minden ember igyekszik a sorsát, az élethelyzeteit úgy alakítani, ahogy az a legjobb, legélvezhetőbb és legelviselhetőbb számára. Cselekvően és tudatosan akar olyan helyzetbe kerülni, hogy megbecsült és elismert legyen. Fontos akar lenni. Akkor érzi saját értékét, fontosságát a legjobban, ha minél kevesebb szabad hely van a határidőnaplójában, ha elfoglalt. Azonban mindennek megfelelni sok időbe, energiába és fáradtságba kerül. A sok hajsza feszültté tesz. Megjelenik a félelem, hogy ha lazít, lecsúszik a ranglétráról, vagy a megszokott életszínvonalról. Ezért még több munkát vállal, a tökéletességre törekszik, elismerést kap és még több anyagi juttatást. Minden energiáját a munka emészti fel, nem marad ideje semmire, még arra sem, hogy a megtermelt, megszerzett javakat élvezze. Senki nem gondol arra, hogy ez betegség lenne. Mindenki a túlzott szorgalom és a megfelelni akarás számlájára írja ezt a magatartást. A munkamánia azonban egy kényszer, amitől az illető nem tud szabadulni. Ha azt kérdeznénk tőle, hogy mi lenne ha nem kéne ennyit dolgozni, kétségbe esne és nem tudna választ adni még önmagának sem. Élete egyoldalúvá vált, nem tud mit kezdeni az üres idővel, a szabadsággal, nem képes kapcsolatokra, intim életre. Csak dolgozni tud, lazítani nem.

Ez nem azt jelenti, hogy minden sikeres és eredményes ember munkamániás, nagyon fontos a józan mérték betartása és a helyes kontroll. Mindig valamihez és valakihez mérjük magunkat. Helyesen kell megv'lasztanunk, hogy mihez mérten vagyunk jók vagy nem.

A munkamánia mindenkit utólérhet, de leginkább a férfiakra jellemző. Azok a gyermekek, akik elé a szüleik elérhetetlen célokat tűznek ki, hajlamosak lesznek felnőttkorban maguk is túl magasra rakni a mércét. Nagyobb mértékben lesznek munkamániások mint a többiek. Megjelenik a nekem tökéletesnek kell lennem, mindenkor és mindenhol a legjobbat kell nyújtanom kényszere. Fél attól, hogy mit szólnak a többiek, ha nem lesz tökéletes. Képtelen lazítani, beilleszkedni és megélni a mindennapok örömeit. A nagy teljesítménykényszer az érzelmek eltitkolásához, a vágyak elfojtásához és végül őszintétlenséghez vezet. Mindez kivetül a kézírásból, éppen az hívja fel leginkább a szakember figyelmét, amit a legjobban el akar titkolni. Jó képet vág a sok munkához, de az írása elárulja, hogy a terhelés nagy, az elvárás sok és a teljesítés már rég nem okoz örömet számára. Az íráson már látszanak a fáradtságra, a fásultságra jellemző jegyek. Megjelennek a kapkodás, a gyorsaság jelei elrántások, átfirkálások, változó íráskép formájában. Ezt a megfeszített tempót addig fogja tartani, amíg el nem éri a kijelölt célt, de a sok munkától kimerült, fáradt lesz és nem tud úgy teljesíteni, ahogy szeretne. Ilyenkor még görcsösebben akar és a munka kényszerében él, amitől nem tud szabadulni. Elmarad a jól megérdemelt pihenés, nő a feszültség, nem akarja tudomásul venni, hogy az idő nem áll meg fölötte sem és nem bír már annyit dolgozni mint fiatalon. A túl sok feladat megviseli a szervezetet, tönkreteszi az életet. Eltűnnek a határok a munka és a magánélet között, az illető remény és hitevesztett lesz. Sokszor a legsikeresebb emberek a legveszélyeztetettebbek, gyakran a megoldást keresve az átmeneti problémára alkoholhoz vagy droghoz nyúlnak. Talán ismerős, hogy a legjobb szaki, vagy a legelhivatottabb orvos részeges, piás lesz. Ilyenkor derül ki, hogy a probléma nem átmeneti.

Mindig nagyon nehéz megállapítani, hogy ki a sokat dolgozó és ki a szenvedélybeteg. Hol van az egészséges határ és mikor fordul át kényszerbe? Mi a cél?
A választ Madách Imre adja meg.
" A cél voltaképp mi is?
A cél, megszűnte a dicső csatának,
A cél halál, az élet küzdelem,
S az ember célja e küzdés maga."
(Az ember tragédiája)

Fontos tudni, hogy a munka és az általa megszerzett anyagi javak nem jelentik az egész életünket, kell időt találni, energiát hagyni önmagunk művelésére, csiszolására, a családra, a barátokra és nem utolsó sorban az egyáltalán nem fontos, de kellemes, nyugtató, pihentető cselekedetekre.

A mai teljesítmény-centrikus világban mindenféle munkakörben előfordulhat, hogy az ember kiég, kiürül. "Burnoutnak" nevezik ezt a jelenséget. Ilyenkor az illető elveszíti a munkája iránti lelkesedését, érdeklődését. A leggyakoribb ez a jelenség az olyan hivatást, feladatkört betöltők között, akik emberekkel foglalkoznak, velük vannak közvetlen kapcsolatban. Az orvos, a pedagógus, az ügyfélszolgálatban dolgozó és még sok más feladatát végző ember. Ezt nagyon nehéz elfogadni az érintettnek, mert egész életében erre készült, ezt tanulta és most nem érdekli, nem tudja jól és hatékonyan végezni. Ez a jelenség nincs életkorhoz kötve, nagyon fiatal korban is előfordulhat. Leginkább azok körében jelentkezik, akik gyorsan haladnak a ranglétrán felfelé. A"burnout" fizikai, érzelmi és szellemi kimerülés. Oka az emocionális megterhelés és a túlzott stresszelés. Következménye pedig a munkaképtelenség, betegség, kimerültség, ingerültség, fáradtság, közöny, fásultság. Nagyon fontos lenne, hogy a motiválatlanság jeleit minél hamarabb felismerjük és az égést eloltsuk mielőtt kiégés lesz belőle. A kézírásban sok jel utal erre az állapotra. Oda kell figyelni, ha azt lájuk, hogy leesik a szó vagy a sor vége, vagy ha lefele-felfele lépcsős lesz a sorforma. Megjelennek hibák és betűváltozások és még sok-sok figyelmeztető jel. Ha ilyet észlelünk az írásunkban, akkor nagyon fontos, hogy legyen időnk önmagunkra, tudjunk feltöltődni és kikapcsolódni, pihenni, eltávolodni a munkától egy időre, hogy lehetséges legyen a visszatérés.

A félelem és a szorongás az élet természetes velejárója. Ez az érzés segít a bajok és veszélyek elkerülésében. Viszont ha túlzottan nagyok, erősek ezek az érzések, akkor az ember védelem nélkül érzi magát. Bénítóan hat rá, úgy érzi nincs támasza, nagyon nagy hiánya van, nem tud megküzdeni a helyzettel és bátorításra, elfogadásra, megértésre van szüksége. Hajlamosak vagyunk mindig arról beszélni ami hiányzik, ami nincs, kevésszer vagyunk elégedettek. A keserűség és nincstelenség megdöbbentő módon meghatározza az ember sorsát. Szomorú, befelé forduló, társadalmi életet kerülő lesz. Nem akar lépten-nyomon szembesülni a saját nyomorúságával, nem szeretné megosztani másokkal a saját kilátástalan életét. Emberkerülővé válik. A sok nincsen, az előítélet, hogy "mindenki saját sorsának kovácsa" még mélyebbre juttatja. Nem segítenek a közhelyek sem, hogy "akkor éppen olyan volt a helyzet", vagy "véletlen volt, majd elmúlik".

Az ilyen körülmény a viselkedés beszűkülésével jár, a szorongó, félelemmel teli ember nagyon ritkán kezdeményez beszélgetést, visszafogott és a gesztusai is merevek. Ahova leültetik, többnyire ott marad. Halkan, színtelenül és hiányosan fejezi ki magát. Elveszettnek, kilátástalannak látja az életét. Az írásában megjelennek a gátlások, a zárt vonalak, a szűkülő tendencia. Minden a bizonytalanságot és a méltánytalanságot kifejező jel. Védelem, menedék után vágyik, az élet értelmes, lényeges dolgai jelentenék neki a szabadulást és nem az ital vagy a drog. Ezek révén még mélyebbre jut. Ha ez az érzés tartósan jelen van, elfásultsághoz, lehangoltsághoz, depresszióhoz vezet. Tehetetlenség alakulhat ki, egy olyan állapot, amikor az az ember érzete, hogy nem jó és nem képes semmire. Nincs kedve semmilyen tevékenységre, nem csak a munkához nincs hajlandósága, de semmiféle más aktivitás sem érdekli. Indokolatlan testsúlyváltozás, reménytelenség, örömtelenség és elégedetlenség lesz a jellemző, meghatározó állapota. Kerüli a kötelezettségeit, nagyon-nagyon beszűkíti a másokkal való találkozást, a társas kapcsolatokat. Azt gondolja, hogy terhére van mindenkinek és nem érdemli meg az életet. Ezen tünetek írásban megjelenő jellegzetességei a bizonytalan vonal, a sok fehér felület, a ki nem használt helyzet és lehetőség, a gyenge, erőtlen nyomatékú, kisméretű írás és még sok-sok segélykiáltás. A depressziós ember papírra vetett szavai nagyon kifejezően illusztrálják a félelmet, a visszavonulást, a nagyon kicsivé zsugorodást

Valóban félelmetes és az ebbe az állapotba jutott ember védelem és segítség nélkül többnyire elveszett lesz. Addig kell hallja, hogy van kiút és van megoldás, amíg érti is azt amit hall és ismét cselekvőképes lesz.

Ha párhuzamot vonnánk kétféle ember sorsa között, kiderülne, hogy sem a munkamániás sem a munkanélküli ember élete, sorsa nem jó és nem méltó élet. Mindkettő nehézségektől és feszültségektől terhes lét. Közös felelősségünk lenne, megtalálni egy helyes mértékrendet, egy olyan középutat, ahol a lassan a kizárólagos üzleti érdek és haszon mellett az ember élete is értékes és megbecsülendő lenne... vagy lehetne.


Oláh Erzsébet,
grafológus